Az arany függetlensége a párhuzamos rendszerek korában

Az elmúlt évtizedekben a transzatlanti pénzügyi infrastruktúra gyakorlatilag maga jelentette a globális rendszert. A dolláralapú elszámolás, a nyugati bankhálózatok és London aranypiaci központja mellett nem létezett hasonló mélységű, nemzetközileg használható alternatíva. Ez a rendszer nem szűnik meg, de kizárólagos szerepe fokozatosan változik. Mellette új aranyőrzési és klíringközpontok, helyi pénznemű elszámolások, összekapcsolható fizetési hálózatok és digitális pénzügyi eszközök jelennek meg. Ezek a ma még különálló folyamatok idővel részben azonos funkciókat ellátó, párhuzamos rendszerekké kapcsolódhatnak össze.

Az arany azért foglal el különleges helyet ebben az átalakulásban, mert alapvető tulajdonsága nem az azt kezelő pénzügyi infrastruktúrából származik. A közvetlenül birtokolt fizikai arany mögött nincs kibocsátó, banki kötelezettség vagy teljesítésre kötelezett ellenoldal. Függetlensége azonban csak akkor érvényesül, ha tulajdonosa ténylegesen rendelkezni is tud felette. Ezért meghatározó, hol őrzik, hozzáférhető-e, milyen jogcímen birtokolják, és melyik állam joghatósága vonatkozik rá. Az új őrzési és klíringközpontok nem változtatják meg az arany szerepét; azt teszik lehetővé, hogy ugyanaz az eszköz a transzatlanti infrastruktúrán kívül is tárolható, elszámolható és mozgósítható legyen.

London történelmi súlya a brit kereskedelmi és birodalmi hálózatból, majd a szabványosított rudak, a banki elszámolás, a raktározás, a biztosítás és a mély másodlagos piac egymást erősítő rendszeréből alakult ki. A londoni infrastruktúra előnye azonban hosszú ideig arra a feltételezésre is épült, hogy a nyugati őrzési és elszámolási rendszer politikai konfliktus idején semleges közvetítő marad. A venezuelai jegybank Londonban őrzött aranya és az orosz jegybank külföldi tartalékainak befagyasztása megmutatta, hogy a tulajdon és a rendelkezés szétválhat. A jogcím formálisan fennmaradhat, miközben az eszköz nem vihető át, nem használható fel és nem értékesíthető szabadon. Egy tartalék gyakorlati értéke ezért nem választható el a hozzáféréstől.

E tapasztalat nemcsak a szankcionált államok számára fontos. A jegybanki kockázatkezelésben racionálissá teheti az őrzési helyek megosztását, a hazai készlet növelését és olyan regionális piacok támogatását, amelyek válság idején is lehetővé teszik az arany értékesítését vagy áthelyezését. Szingapúr, Hongkong, Sanghaj és az Egyesült Arab Emírségek eltérő intézményi és politikai háttérrel fejlesztik az arany tárolásához, kereskedelméhez, árazásához és elszámolásához szükséges infrastruktúrát. Közös hatásuk nem London megszüntetése, hanem a kizárólagos London-függés csökkentése.

Az új központok jelentőségét a funkciók sűrűsödése adja. Ha ugyanabban a térségben rendelkezésre áll a biztonságos őrzés, az elfogadott minőség, a banki klíring, a fizikai leszállítás, a helyi árképzés és a jogilag kezelhető digitális reprezentáció, akkor az arany nemcsak fizikailag lehet jelen, hanem gazdaságilag is ott tud mozogni. A tokenizálás gyorsíthatja az átruházást és átláthatóbbá teheti a nyilvántartást, de nem azonos a közvetlen aranytulajdonnal: továbbra is számít a kibocsátó, a letétkezelő, a fedezet elkülönítése, a fizikai visszaváltás és a jogérvényesítés helye.

Ghána más oldalról illeszkedik ebbe a képbe. Jelentős termelő országként a hazai kitermelés nagyobb részét vonja állami ellenőrzés alá, jegybanki tartalékot épít, formalizálja a kisüzemi kitermelést, és nagyobb ellenőrzést szerez az export, valamint a hazai finomítás felett. A program egyszerre használja a régi nemzetközi infrastruktúrát és növeli a saját mozgásteret. Éppen ezért modellértékű: egy párhuzamos rendszer kialakulása nem feltétlenül a meglévő rendszer elhagyásával kezdődik, hanem azzal, hogy egy állam több értéket tart meg, és több döntést képes saját hatáskörben meghozni.

Az aranypiaccal párhuzamosan, de attól fogalmilag elkülönítve épülnek a dollártól kevésbé függő fizetési csatornák. A fizikai aranynak nincs kibocsátói kötelezettsége, míg egy gyorsfizetési rendszer, jegybanki digitális pénz vagy helyi pénznemben elszámolt ügylet továbbra is bankszámlák és monetáris intézmények hálózatában működik. A két folyamat mégis ugyanabba az irányba hathat: csökkentheti a transzatlanti infrastruktúrától való kizárólagos függést. A BRICS a nemzeti fizetési rendszerek összekapcsolását vizsgálja, Indonézia és Szingapúr pedig már működő, közvetlen helyi pénznemű elszámolási csatornát hozott létre.

A dollár központi szerepe továbbra is rendkívüli szankciós képességet biztosít az Egyesült Államoknak, de e képesség használata egyre kevésbé tekinthető következmények nélkülinek. Minél nagyobb a célba vett ország vagy bank, annál nagyobb lehet a pénzügyi rendszerre, a kereskedelemre és az Egyesült Államok saját érdekeire visszaütő hatás. A nagy kínai bankokkal szembeni amerikai óvatosság nem a szankciós erő megszűnését jelzi, hanem azt, hogy a túl széles kényszer felgyorsíthatja a renminbialapú elszámolás és a nem amerikai közvetítők használatát. A dollárhatalom nem eltűnik, hanem használatának stratégiai költsége növekszik.

Az amerikai stablecoin-stratégia ennek a folyamatnak a másik oldala. A dollárhoz kötött token bankfiókok nélkül is új felhasználókhoz juttathatja el a dollárt, miközben tartalékai amerikai állampapírok iránti keresletet teremthetnek. Így a stablecoin nem pusztán kriptopiaci termék, hanem a dollár nemzetközi hatókörét kiterjesztő eszköz. Ettől még továbbra is kibocsátóra, tartalékportfólióra, letétkezelőre és amerikai jogi infrastruktúrára épül. A fizikai arany és a stablecoin ezért két különböző választ jelent: az egyik a követelési rendszeren kívüli döntési lehetőséget, a másik ugyanennek a rendszernek a digitális kiterjesztését képviseli.

A bemutatott vektorok ma még nem alkotnak egységes tervet. Hosszabb távú összekapcsolódásuk azonban reális lehetőség. A transzatlanti téren kívül kialakulhat egy több lábon álló rendszer, amelyben regionális fizetési hálózatok, közvetlen devizapárok, jegybanki digitális pénzek, nyersanyag-kereskedelmi csatornák és többközpontú aranypiacok támogatják egymást. Ennek létrejöttét nem garantálja a folyamatok közös iránya: a résztvevők érdekei, intézményei és valutái eltérnek, monetáris szuverenitásukról pedig egyikük sem mond le könnyen.

Már az átmenet is jelentős kockázatokat hordoz. A transzatlanti rendszer pozícióinak védelme és a globális dél mozgásterének bővítése szankciókban és ellenintézkedésekben, a kereskedelmi útvonalak átrendeződésében, a tőkeáramlások változásában, valamint deviza-, kötvény- és árupiaci hullámokban jelenhet meg. Ha később létrejön egy önállóan finanszírozni, elszámolni, tartalékot őrizni és likviditást biztosítani képes második rendszer, a konfliktus már két jelentős pénzügyi-gazdasági tér egymáshoz való viszonyáról szólhat.

Ebben a környezetben a megfelelően birtokolt fizikai arany nem egyszerű árfolyam-kitettség, hanem a pénzügyi rendszeren kívül is fennmaradó tartalék. Egy jegybank és egy magánbefektető léptéke eltér, az alapelv azonban azonos: valódi tulajdonra, allokált és lehetőleg azonosítható készletre, hozzáférhető őrzésre és megfelelő biztosításra van szükség. A pénzrendszerek és elszámolási struktúrák változhatnak, miközben az arany egyik rendszerből a másikba átvihető vagyonelem maradhat. Jelentősége ezért nem csupán az árfolyamában, hanem abban a döntési képességben áll, amelyet a geopolitikai és pénzügyi törésvonalak átrendeződése közben is megőrizhet.

Az Unus Multorum célja nem az, hogy megmondja, mit kell gondolni egy adott eseményről. Célja, hogy bemutassa azokat az összefüggéseket, amelyek alapján minden olvasó kialakíthatja saját következtetéseit.